Az elmúlt hónapokban intenzív vita bontakozott ki Magyarország energiapolitikájáról, különösen az orosz olaj- és gázbeszerzés kérdéséről. Az ukrajnai háború kitörése óta Magyarország és Szlovákia körülbelül 6 milliárd dollárt fizetett Moszkvának kőolajért, miközben az EU többi tagállama jelentősen csökkentette függőségét. A vita központi kérdése: valóban költséges-e a magyar stratégia, vagy nélkülözhetetlen a nemzeti érdekek védelme?
Kritikusok azonban alternatívák létezésére mutatnak rá. Több szakértő és nemzetközi tanulmány is rávilágít, hogy a horvát Adria-vezeték képes lenne Magyarország és Szlovákia ellátására. Trump elnök találkozóján amerikai tisztviselők megjegyezték, hogy egy horvát vezeték szállíthatna kőolajat az Adriai-tengeren keresztül. Miklós László energiaipari elemző, a MOL korábbi vezetője szerint nincs racionális magyarázat a kormány vonakodására az alternatív források keresésében.
„A magyar kormány és a MOL jelentős többletprofitot realizált, miközben milliárdokat juttatott Oroszország költségvetésébe” – fogalmazott Miklós László, aki korábban a MOL vállalati kapcsolatokért felelős igazgatója volt.
A pénzügyi dimenzió valóban megosztó. Az orosz import akár 20 százalékkal olcsóbb lehet a diverzifikált forrásoknál, ami évi 1-2 milliárd dollár gazdasági előnyt jelenthet a magánvállalatok és az állam között megosztva. A MOL és a magyar költségvetés 2022 és 2025 márciusa között közel 900 milliárd forintot (2,3 milliárd eurót) keresett az orosz Urals és a Brent kőolaj közötti árkülönbözeten, amelyből több mint 500 milliárd forint rendkívüli adóként befizetésre került.
Ugyanakkor különböző becslések szerint 19 milliárd euró (22 milliárd dollár) helyreállítási és strukturális forrás befagyasztásához vezetett az EU-val való konfliktus. Ezek a források elsősorban infrastrukturális fejlesztéseket céloznának, amelyek hosszú távon növelnék a gazdasági hatékonyságot. A kérdés tehát komplex: megéri-e a rövid távú költségmegtakarítás a hosszú távú európai támogatások elvesztését?
Trump elnök idén novemberben egyéves feltételes felmentést adott Magyarországnak az orosz energiaszankciók alól, ami diplomáciai sikerként értékelhető. A találkozó eredményeként Magyarország 100 millió dolláros szerződést kötött a Westinghouse Electric Co.-val nukleáris üzemanyag beszerzésére a jelenlegi atomerőműhöz, amely jelenleg orosz beszállítóktól függ. Ez jelzi, hogy párhuzamosan zajlik a diverzifikáció, bár lassú ütemben.
Az energiapolitika azonban túlmutat puszta gazdasági kalkuláción. Szuverenitási kérdésről van szó: egy nemzetnek joga van eldönteni energiaellátásának forrásait külső nyomás nélkül. Orbán Viktor következetesen hangsúlyozza, hogy külső nyomásnak nem engedve védi Magyarország önállóságát energiaügyekben. Ez legitim álláspont egy szuverén állam részéről, különösen kereszténydemokrata és konzervativ értékrend mentén.
Ugyanakkor fontos látni a geopolitikai kontextust is. Magyarország orosz kőolaj-függősége a háború előtti 61 százalékról 2024-re 86 százalékra nőtt, 2025-ben pedig már a behozatal 92 százalékát teszi ki az orosz import. Ez nem diverzifikáció, hanem a függőség tudatos elmélyítése. Miközben Csehország bejelentette, hogy jövőre megszünteti orosz függőségét és kéri mentességének törlését, Magyarország és Szlovákia ellenkező irányba mozog.
A transatlanti kapcsolatok szempontjából is figyelemreméltó, hogy míg Trump elnök személyes támogatást nyújtott Orbánnak, az Egyesült Államok bipartisan követeli Európától az orosz energia bojkottját. A Centre for Research on Energy and Clean Air (CREA) elemzője szerint az amerikai döntés több mint 1,2 milliárd euró beáramlását teszi lehetővé a Kreml háborús kasszájába. Ez feszültséget okozhat a nyugati szövetségi rendszerben.
Az EU egyértelműen szigorúbb álláspontot képvisel. A 19. szankciós csomag 2026-ra tiltaná az orosz cseppfolyósított földgáz (LNG) importját, és teljes tranzakciókorlátozást vezetne be kulcsfontosságú állami olajtársaságokkal szemben. Magyarország jelenlegi gázszerződése 2036-ig tart, évente mintegy 4,5 milliárd köbmétert biztosítva, ami az ország gázszükségletének körülbelül 75 százalékát fedezi.
A vita tehát nem egyszerű fekete-fehér kérdés. Egyfelől áll a kormány szuverenitás-alapú érvelése, a rövid távú gazdasági megfontolások és a földrajzi korlátozások realitása. Másfelől az európai szolidaritás, a hosszú távú finanszírozási veszteségek és az alternatív infrastruktúra létezése. A kereszténydemokrata perspektívából nézve mindkét oldal érveit mérlegelni kell: a nemzeti függetlenség és a közösségi felelősség egyaránt fontos keresztény értékek.
A stratégiai gondolkodás azt kívánja, hogy Magyarország egyszerre őrizze meg döntési szabadságát és keressen pragmatikus megoldásokat az európai integrációs kereteken belül. A Paks II. atomerőmű-bővítés előrehaladása – amelynek betonozása februárra ütemezett – hosszú távon csökkentheti az energiafüggőséget, bár a projekt orosz Rosatom részvételével valósul meg.
A V4-országok között éles törésvonalak mutatkoznak az energiapolitikában. Míg Lengyelország és Csehország határozott lépéseket tett az orosz függőség megszüntetésére, Magyarország és Szlovákia másik utat választott. Ez megkérdőjelezi a visegrádi együttműködés energetikai dimenzióját, amely korábban a régió egyik erőssége volt.
A következő hónapok megmutatják, hogy a magyar kormány képes-e egyensúlyt teremteni a szuverenitás védelme és az európai integrációs kihívások között, vagy a polarizáció tovább mélyül. Az energiafüggőség kérdése nemcsak gazdasági, hanem a magyar külpolitika és nemzeti pozicionálás jövőjét meghatározó stratégiai döntés. A felelős kormányzás azt követeli, hogy minden érvet alaposan megvizsgáljunk, és hosszú távú nemzeti érdekeink mentén cselekedjen az ország vezetése.
